Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ ÉLŐ NÉPMŰVÉSZET

Egyáltalán,  mikor  beszélhetünk  még  élő  népművészetről ?  Vajon,  egy - egy  újonnon  készült  varrottas,  itt -ott  felbukkanófaragott  kapu,  váratlanul  előkerülő  ismeretlen  ballada - változat,  vagy  a  közönséget  elbüvölő  tánccsoport,  vagy  énekkar  valóban  népi  művészetet,  vagy  pedig  valóban  élő  művészetet  képvisel-e ?                                              Hiszen  nagyon  gyakran  tapasztaljuk,  hogy  egy  egy  megélénkülő  népművészeti  központ  hátterében  többé  kevésbé  képzett  néprajzi  szakértő,  szakírányító,  tanár  vagy  művészember  áll ;  ők  pedig  gondoskodnak  a  népi  hitelességről.  Máskor  viszont,  különösen  ott,  ahol  tömegtermelés  folyik,  a  helyzetüket  tekintve  vitathatatlanul  népi  alkotót,  vagy  előállítók  egyre  kevesebbet  törődnek  a  hagyományokkal,  és  a  piac  szükségletei  után  igazodnak.   Melyik  a  népibb  művészet  a  kettő  közül ?                             E  kérdések   közül  a  másodikra  nehezebb  felelni.   Mert  nem  lényeges,  hogy  például  a  népművészet  formakíncsét  ki  közvetíti,  ha  az  valóban  ,,romlatlan".   A  lényeges  csak  az,  hogy  az  újra  begyökerezik-e,  és  a  népművészet  eljárásainak  és  funkciójinak  a  szellemében  virul-e  tovább ?    Sokszor  idézett  példa ;  egy  hímzéseről  híres  község  termékeit  mindenki,  de  elsősorban  a  szakértők  különösen  eredetinek,  sőt  őseredetinek  tartották,  ahogy  a  végeredményt  tekintve,  az  is  volt   Csakhogy  --  és  ezt  a  szakértők  tudták  --  abban  a  községben  a  hímzést  hagyományal  akig  két  emberöltőre  nyúlottak  vissza.   Valami  jótékony  háziipari  vállalkozás  során  kezdték  tanítani  a  falusi  asszonyokat  az  ,,úri  hímzés"  technikájára  és  gyári  tervezők  által  készített,  elég  sablonos,  merev  és  képzeletszegény  virágmintákat  nyomattak  elé  nekik.   A  parasztasszonyok  eleinte  azokat  varrogatták  ki,  aztán  lassanként  kezdték  maguk  átrajzolni,  módosítgatni,  variálni  a  motívumokat,  egyéni  kézjárásuk,  színlátásuk  s  fokozatosan  kialakuló  közösségi  ízlés,  helybeli  közízlés  alapján ;  s   három - négy  évtized  múlva  joggal  beszéltek  az  ő  minden  ízűkben  népi  és  eredeti  művészetükről.   A  népművészeti  alkotások  értékét  ugyanis  az  ízlés  feltűnő  csoportjegyének  és  az  alig  észrevehető,  de  mégis  jelenlevő  egyéni  kivitelezésnek  összhangja  hozza  létre,  és  éppen  ez  az  utóbbi  biztosítja  a  csoportízlés,  a  ,,közösségi  stílus"  állandó  fejlődését.   Ahol  gépi  sokszorosító  eljárásokat  használnak,  hiába  hitelesen  ősi  a  motívumok  eredete,  ott  a  népművészet  már  nem  él,  mert  nem  fejlődhet.   Már  az  előnyomás  is  veszélyes :  a  hímző  vagy  varró  asszony  ott  már  nem  mélyül  el  a  munkában,  csak  gépiesen  követi  figyelme  az  indigókék  vonalat  s  egyénisége  legfennebb  ott  ,,érvényesül"  ahol  eltéveszt  valmit.   Viszont,  ha  más  után  is,  de  amikor  maga  rajzolja  a  mintát,  elháríthatatlanul  kiütközik  saját  vonásainak  a  ,,grafológiája",  arról  nem  beszélve,  hogy  a  szabadkézi  másolás  közben,  külömböző  okokból,  hol  egyszerűsít,  hol  gazdagít  a  mintán.   Olykor  véletlenszerűen,  olykor  saját  ízlése  --  vagy  mások  ízlése  --  tudomásának  következtében.    Azonban  nem  lehet  olyan  könnyedén  a  tömegtermelés  által  kialakult  népművészet  állapotokról  sem  ítélkezni.   Mert  a  tömeges  termelés,  ha  selejtesebb  színten,  de  mégis  életben  tart  vagy  népszerűsít  egy  ízlés - hagyományt.   És  akkor  sem  lehet  megvető  legyintéssel  elintézni  a  dolgot,  ha  az  üzleti  vállalkozássá  bővült  népművészeti  termelés  szakít  a  hagyományos  formakinccsel,  és  például  a  népi  fazekas  központok  a  hagyományos  alakú  kancsók,  tálak,  korsók  mellett  vagy  helyett,  rátérnek  a  városi  iparművészet  vagy  iparművészetet  pótló  giccs - kerámia  csecsebecséinek,  dísztárgyainak,  szobrocskáinak  az  utánzására.    Ugyanis,  még  az  utóbbi  annyit  kárhoztatott  jelenség  is  lényegében  pozitiv  társadalmi  változásokat  tükröz,  másrészt,  e  giccsszeerűség  esetében  --  természetesen,  amikor  nem  gipszöntő  kanálról,  vagy  présről,  vagy  szobafestő  sablonról  van  szó  --  az  egyéni  megmunkálás  során  elbüvölően  naiv,  játékos  vagy  szellemes  példányok  bukkanhatnak  fel.      És  a  népi  giccsgyártóknak  --  azaz  az  így  csúfolt  dísztárgyelőállító  kézműiparosoknak  --  van  még  egy  óriási  érdemük  :  kiprobálják  a  gyakorlatban  az  új  technológiákat  és  az  anyagokat.   A  népművészetnek  ugyanis  nem  törvénye  a  kezdetlegesség,  de  az  viszont  az  ésszerűség  :  az  adott  lehetőségeken,  a  rendelkezésre  álló  anyag-  és  eljárás - választékon  belül  a  legtartósabb  és  a  legkönnyebben  kezelhető  anyagokat  s  a  hozzájuk  legalkalmasabb  eljárásokat  használni.    Nem  azért  ragaszkodik  a  gyapjufonalhoz,  fához,  vagy  bőrhöz,  mert  egyszerűen  az  a  hagyomány,  hanem  ezeknek  az  anyagoknak  még  mindig  behozhatatlan  előnyeik  vannak  másokkal  szemben,  például  gyűrődés  vagy  kopásállóság,  színtartás  és  más  egyéb  terén.   A  műanyagtól  a  legtöbb  vérbeli  népművész  nem  azért  írtózik,  mert  azok  műanyagok  és  így  talmiak,  hanem  mert  tapasztalatból  tudja,  hogy  a  legtöbb  műanyag  hamarabb  degradálódik :  ridegül,  veszti  fényét,  piszkolódik.stb.    Emlékezhetünk  rá,  hogy  például  a  háború  után  --  a  sok  lelőtt  repülőgép  roncsai  által  nyújtott  ,,lelőhelyek"  következtében  --   Ezrópa - szerte  milyen  plexiüveg  ipar  alakult  ki :  hányféle  dísztárgyat  és  használati  eszközt  készítettek  a  faragható  üvegből.   Aztán  egyszerre  kiderült,  hogy  ez  az  egyébként  oly  kiváló  anyag  egy  idő  után  magától  ,,csúnyul",  fakul...  és  külömben  is  nehezen  kapható,  a  háború  utáni  tartalékok  kimerűlésével.   A  népművészet  ,,újítoknak"  vagy  a  másként  valóban  nem  nevezhető  giccsgyártóknak  gyakran  szemükre  vetik  a  ritkító  szineiket.   Azért  nem  árt  tudni,  hogy  egy - egy  vidéki  jellegzetesszínkulturáját  nemcsak  az  ott  élők  tulajdonképpeni  színérzéke,színszűkséglete,  hanem  az  akkoriban  olcsobban    kapható,  vagy  jól  ismert,  bevált  alkalmazási  módú  festékanyagok  is  meghatározzók ;  hogy  sok  eseben     az  adott  technológiával  és  anyagokkal  nem  állt  módjukban  ,,tűzesebb"   színeket  előállítani ;  esetleg  a  rendelkezésre  álló  harsányabb  színű  festékek  feltűnő  gyorsan  fakultak,  pattogzottak  vagy  nem  tűrték  magukon  a  többi  festéket  stb.   Nem  lehet  csak  úgy  gondolkozás  nélkül,  kapásból  ítélkezni  a  népművészet  életéről  vagy  haláláról.   Annál  kevésbé,  hogy  a  nép  életkeretei  és  rétegződése,  összetétele,  műveltségi  és  civilizációs  szintje  is  állandóan  változik.   Nincs  miért  tiltakoznunk  a  technikai  újítások  ellen,  amelyek  egyes  népművészeti  alkotásokat  hozzáalkalmaznak  a  mai  életkeretekhez,  vagy  akár  anyagi  viszonyokhoz.    A   népművészet  és  a  népi  kézművesség  mindig  kölcsönhatási  viszonyban  állott  a  műszaki  fejlődéssel  és  a  magas  művészettel.  Napjainkfejlődés  korszakával  azonban  ez  a  kölcsönhatás  kilépett  a  spontánság,  az akalomsze- rűség  állapotából,  és  céltudatos,  szervezett  viszonnyá  vált.   A  többi  között  elegendő  csak  kétfajta  művelődési  létesítményre  gondolnunk :  a  népi  művészeti  iskolákra  és  a  tartományi,  illetve  később  megyei  népi  alkotások  házaira.  Ezeknek  óriási  részük  volt  abban,  hogy  a  népművészeti  alkotás  az  ország  annyi  helyiségében  vagy  övezetében  tömegmozgalomszerüen  indult  új  virágzásnak.   A  népi  alkotási  házak  legjobb  szakírányítói  és  a  népi  művészeti  iskolák  közösen  abbanb  a  vonatkozásban  nyújtottak  segítséget,  hogy  amíg  feltárták  és  népszerűsítették  azt,  ami  eredeti,  ami  tisztánvaló  megőrzésre  és  továbbadásra  érdemes  a  hagyományokból,  ugyanakkor  segítettek  eligazodni  az  új  anyagok,  új  műszaki  eljárások  használhatósága  terén  is.   S  ha  természetesen  mindig  fölmerültek  vitatható  megoldások  is,  amelyeket  azonban  at  idő,  a  gyakorlat  kiselejtez,  tagadhatatlan,  hogy  sok,  ellentmondásnak  látszó  kérdést  rokonszenvesen  oldottak  meg.   Elég  körülnézni  a  Horezu,  Radauti  vagy  Leheceni  környéki  népi  kerámia,  fazekasság  termékei  között  vagy  tanulmányozni  a  máramarosi  vagy  Suceava  vidéki  famívességet,  általában  az  északnyugatmoldovai  épületdiszítést,  a  mezőcsávási  gyékényfe- ldolgozást,  hogy  a  hagyományőrzés  és  műszaki  korszerűsitési  szerencsés  egyeztetésének  lehetőségeiről  meggyőződjünk.  (Közbevetőleg  jegyezzük  meg  a  kölcsönhatás  másik  irányáról,  hogy  ahol  építészetben  egyéni,  eredeti  megoldások  születnek,  Tulceatól   Nagyváradig,  akár  állomásépületek,  müvelődési  otthonok  vagy  szállodák  terén  és  még  inkábbbelépítészetben  vagy  környezetkiképzésben  --  kapu,  kertépületek,  pavilonok  --  ott  a  tervező  és  kivitelező  jól  láthatóan  inspirálódik  a  népművészet  megoldásaiból ).     Például  Kovászna  megyében  --  így  Szentivánlaborfalván,  egy  tanító  háza  előtt  --  megfigyelhető  az  új  faragott  kiskapura :  a  fa  kapulábak  u- vas  csapokkal  cementbe  erősítve,  s  ennek  módját  csak  alaposabb  vizsgálattal  lehetett  észrevenni,  messziről  úgy  tűnt,  hogy  a  kapulábak  a  földből,  illetve  a  cementtalpból  nőnek  ki.   Vajon  --  hamisság-e?   Egyáltalán  nem,  hiszen  ismeretes,  hány  gyönyörű  régi  székelykapu  pusztulását  okozta,  hogy  a  kapulábak  a  földben  kirohadtak,  aztán  vagy  tettek  neki  ,,ráklábat"  --  ami  viszont  tagadhatatlanul  lefokozza  hatását  --  vagy  többé  nem  is  állították  helyre,  s  így  eggyel  több  érvet  nyújtottak  azoknak  akik  faragott  fa  nagykapu  helyett  díszítés  nélküli  tégla  (,,kő")  kapukat  állítottak,  vagy  rátérnek  a  vas  (azaz  ,,pléh",  lemez,  cső,  drótháló)  kapukra.   Kovászna  megyébe  jó  néhány  ,,új  kaput"  látni,  székelykapukat  is  ( azaz  a  nagy  és  kiskaput  egybefoglaló  fedeles,  galambbúgos,  félköríves  záródású  stb.  kapukat),  és  faragott  díszítésű  kiskapukat,  amelyet  egyes  helyeken  napsugaras  kapuknak  vagy  ,,uccaajtóknak"  neveznek.  Ezek  keletkezése  többnyire  közvetlen  vagy  közvetett  kapcsolatban  van  a  csernátoni  múzeum  mellett  alakult  faragó  részleggel  (a  népi  művészeti  iskola  faragó  tagozatával).   És  csak  méltányolni  lehet,  hogy  amíg  díszítéseikben  és  ,,felszíni",  azaz  látható  részeik  technikai  megoldásaiban  a  hagyományokat  követik,  addig  olyan  korszerű  újításokat  is  alkalmaznak,  mint  a  fentebb  említettek,  vagy  hogy  a  faanyagot  védőbevonattal  óvják  (a  gyantározást,  viaszozást  pótló  újabb  anyagokkal).    Mert  a  népművészet  élő  mivoltához  az  is  hozzátartozik,  hogy  nem  lóg  ki  az  élet  mindennapi  keretéből,  nemcsak  értelmetlen  salang.   Az  a  tucatnyi  kapu,  vagy  faragott  kerítés,  tornác,  eresz,  tetőszerkezet,  amely  itt- ott  újonnan  felbukkan  Kovászna  megyében,  kis  száma  ellenére  sem  szórványos,  nem  véletlenszerű  jelenség.   És  nemcsak  egyéni  ügy :  még  egy  faragott  kiskapu  is  jellegzetességet  ad  egy- egy  egész  utcának,  térnek,  községnek  vagy  útvonalnak.   S  nemcsak  Csernátonban,  de  Kálnokon,  Kézdivásárhelyen,  Páván,  Kovásznán,Torján,  Gelencén  is  elhíresedik  egy- egy  fafaragó ;  aztán  ott  a  vargyasi  festett  bútor,  az  árapataki  varrottas,  a  Barótkörnyéki  csillagos  szőttes :  ám  hogy  nincsen  még  több  ismert  népművészeti  ismert  központ,  az  viszont  esetlegességeken  múlik ;  ugyanis  virtuálisan,  lapangva,  még  ki  tudja  hány  létezik ?   Csakhogy  a  termékhelyezés  és  az  anyagellátás,  meg  a  hírverés  szervezetsége  nélkül  a  népművészet  kibontakozásának  sincs  hatékony  módja.   Csernátonban  például  a  helyi  múzeumban  nagyon  szép  szőttesmintákat  láthatunk,  amelyek  ráadásul  meglepően  olcsók  is  volnának,  ha  kerülne  rájuk  vevő.   Jelenleg  egyetlen  asszony  szövöget,  holott  egy  adott  pillanatban  húsz- húszonöt  is  vállalkozott  rá.   És  az  is  egészen  bizonyos,  hogy  valahol  sok  olyan  érdeklődő  lappang,  aki  szívesen  készíttetne  ebből  a  csíkos  szőttesből  bútorhuzatot,  diványpárnát,  s  bizonyos  ruhadarabokat  is,  ha  tudna  erről  az  anyagról  és  ismerné  előnyeit.   Mert  a  megyeközpont  népművészeti  boltja  rendeléseknél  inkább  a  kirakatban  vagy  az  üvegtárlóban  mutatósabb,  de  a  tartós  használatban  funkciótlanabb  cifraságokat  szorgalmazza :  ezek  a  komolynak  és  szerénynek  tűnő  szőtesek  csak  a  hozzáértő  vagy  jó  gyakorlati  érzékű  vásárlónak  tűnnek  fel.  (Az  úgynevezett  népművészeti  boltoknak  azonban  ezzel  a  réteggel  is  kellene  számolniuk  és  nemcsak  az  emléktárgyak  után  sóvárgó  turistákra  és  az  osztályfőnüküknek,  vagy  kezelő  orvosoknak  szokásos  ajándékokat  vásárló  idült  ötlettelenségre  kéne  alapozniuk.)                                                  Itt  van  például   e  kapuknak,  vagy  utcaajtóknak  a  kérdése :  közismerten  a  funnkciójuk  nem  az,  hogy  a  telek  bejáratát  lezárják.   Inkjább  az,  hogy  a  belépőt  fogadják,  s  a  telken  lakók  szépérzéket  ,,reprezentálják".   Tekinthetők  tehát  státusz - szimbólumnak  is ;  ám  hogy  mennyire  esztétikai,  tágasabb  lelki  szükséglet  ez  az  építmény,  azt  az  bizonyítja,  hogy  még  ott  is,  ahol  a  népies  faragott  kapuk  eltűnnek,  kőből,  cementből  vagy  vasból  készült  ,,reprezentativ"  kapuk  bukkanak  fel :  éppen  Kovászna  megyében  tanulmányozható  igen  könnyen,  hogy  a  székelykapukat  az  udvarházak,  majd  később  a  polgári  villák  jellegzetes  kapuinak  utánzatai  szorították  ki ;  nyilván,  mivel  ezekhez  tapadtak  a  társadal-mi  feltörekvés  értékeszméi.   Ma  pedig,  éppen  ilyen  alapon,  újból  jogosultsága  van  a  korszerűsödött  hagyományos  formák  felélesztésének,  mert  emberileg  és  művészileg  több  szál  fűz  hozzájuk,  mint  a  hajdani  tehetős  középrétegek  eszményeihez.      Csak  érdekes  adalkként  szúrom  közbe,  hogy  a  hazai  tájakon  milyen  szívósan  ragaszkodott  a  díszes  kapuhoz  az  ,,esztétikai  közgondolkozás",  vagy  nevezzük,  aminek  akarjuk,  azt  a  mentalítást,  amely  mindenképpen  tekintélyes  jellel  akarja  kifejezni  nemcsak  a  társadalmi  helyzetét,  hanem  a  vendégszeretetet  is ;  egyszóval,  valami  olyasmivel,  ami  az  önbecsülésnek  és  a  közösségi  hagyomány  megbecsülésének  egyesített  jelképe.   Mint  ismeretes,  egy  1342- ben  kiadott  törvényrendelet  az  adót  kapuként  veti  ki,  méghozzá  olyan  nagykapuként,  amelyen  egy  gabonával  vagy  szénával  rakott  szekér  áthaladhat,  (kivételt  a  katonáskodó  és  a  kiváltságos  rétegek  alkottak).    Mint  ahogy  az  ember  természetszerüen  fel  is  tételezné  :  ez  az  adókivetési  mód  ugyancsak  megritkította  a  kapuépítő  kedvet.   De  milyen  érdekes,  hogy  a  falvak  lakosai  egy  ideig  még  furfang  árán  is  ragaszkodtak  a  nagykapuhoz,  amint  azt  egy  jóval  későbbi,  1411- es  törvényrendelet  szemlélteti :  ,,Elrendeltük  továbbá,  hogy  az  adókirovók  az  efféle  kirovásokban  egy  egész  kapura,  amelyen  szekér  járhat  ki  és  bé,  még  ha  egynél  több  is  laknék  ugyanazon  a  telken,  harminc  új  dénárt,  egy  szárnyas  ajtóra  vagyis  kis  portára,  köznyelven  verőcére  nem  többet,  mint  tizenöt  dénárt,  vagyis  annyit  vethetnek  ki,  mint  egy  fél  kapura ;  ahol  pedig  azt  látják,  hogy  a  jobbágynak  a  telek  elől  fekvő  részében  kis  kapuja  vagy  ajtaja,  hátulsó  részében  pedig  nagy  kapuja  van,  az  ilyen  telekre  hasonlóképpen  annyít  kötelesek  kivetni,  mint  egy  kapura".Ez  a  hajdani  törvény  nemcsak  a  hagyományhoz  való  ragaszkodást  szemlélteti,  (  a  falusi  ember  inkább  hátravitte  a  kaput,  ahol  már  nem  volt  ,,értelme"  de  nem  akart  lemondani  róla)  hanem  azt  is,  hogy  a  népművészet  és  a  népi  építészet  alakulásában  minden  időben  nemcsak  esztétikai,  lelki  és  hasonló  szempontok  szóltak  bele,  hanem  ilyen  durván  pénzügyiek  és  társadalmiak.   A  régi  Háromszék  területe  hamarabb  kivetkőzött  a  népművészetből,  mint  Csík  vagy  Udvarhely  vidéke :  a  székelykapuk  is  itten  ritkultak  meg  a  leghamarabb  s  adták  át  helyüket  az  udvarházakra,  vagy  városi  villakapukra  pislogó  ízlésnek ;  ennek  azonban   az  is  oka  volt,  hogy  itt  több  volt  a  földbirtokos,  mint  a  többi  székely  vidéken  és  közelebb  volt  az  igazán  városias  város (Brassó).   Hogy  most  szinte  mozgalomszerűen  terjed  a  hagyományos  népi  építészet  vagy  famívesség  egyes  elemeinek  a  felújítása,  az  megint  csak  a  társadalmi  és  anyagi  körülmények  alakulásával  és  nem  valami  csak  önmagából  táplálkozó  esztétikai  önkényből  fakad.  

 

Díszes  faragású,  fedeles  nagykapu  hazánk  több  vidékén  is  tömegesen  ismertek  a  székely- földiek,  a  máramarosiak,  s  a  Moldova  egyes  tájairól  valók. Különösen  ismertek  a  székelyföldiek,  a  máramarosiak,  s  a  Moldova  egyes  tájairól  valók.  A  műtörténészek  régebben  a  nemesi  udvarházak  kapuinak  naiv  utánzatait  látták  bennük,  s  késői,  XVII - XVIII,századi  eredetűeknek  tartották.  Ma  már  tudjuk,  hogy  sokkal  ősiebbek ,  még  a  kereszténység  előtti  korokban  nyúlik  vissza  eredetük  és  a  naptisztelethez  kapcsolódtak.  E  nagykapuk  tehát -  napkapuk  leszárm-azottai!  A  középkorban  annyira  eltejedtek  voltak  még,  hogy  utánuk  vetették  ki  az  adót.   A  portaadó  azonban  véget  is  vetett  általános  népszerűségüknek, -  csak  ott  maradtak  meg  eredeti  méreteikben,  ahol  a  lakosság  mentesült  a  portaadótól  (katonai  szolgálat  miatt),  vagy  más  adóztatási  mód  terjedt  el.

Az  évszázadok  során  nagyobb  tájegységenként  kialakult  e  kapuk  egyéni  arculata.   Az  ősi  hagyományos  elemek  mellett  mindenkor  tükröződik  rajtuk  a  népművészetnek  az  adott  népességre,  korra  és  tájra  jellemző  felfogása,  uralkodó  ízlésáramlata,  s  ezen  keresztül  természetesen  az  egyetemes  stílustörténeti  irányzatok  hatása  is.   Azonban  vannak  lényeges,  időtálló  jellegzetességei.

A  székely  kapu vonása  legrégibb,  épségben  megmaradt  példánya  több  mint  háromszázéves,  és  fő  vonásaiban  azonos  a  közelmúltban  keletkezetekkel.  Nem  minden  faragásos,  fedeles  és  galambdúcos  nagykaput  tarthatunk  székely  kapunak ;  csakis  azokat,  amelyek  a  következő  főbb  jellegzetességeknek  megfelelnek :

1.  A  székely  kapu  a  telken  lévő  semilyen  más  építménnyel  sem  mutat  szerkezeti  összefüggéseket,  még  utalásokban  sem,  keskeny  teleknél  is  hangsúlyozott  a  különállása (nem  csatlakozik pl.  a  házereszhez,  mint  a  száz  vagy  más  nagykapu)  Ha  a  telek  szélessége  engedi,  alacsony  léckerítés  van  mellette,  amely  monumetalitását  még  inkább  kiemeli.

 2.  A  kapunyílások  felül  mindig  köríves  zárodásúak!  A  kiskapu  íve  azonban  jóval  alacsonyabb  és  felette  egy  különleges  kiképzésre,  (felírat,  jelek  vagy  valamilyen  rácsozat  számára)  alkalmas  felület  marad.

 3.  A  nagykapu  szárnyainak  felső  része  sugarasan,  vagy  fűggőlegesen  elhelyezett  lécekből  összeállított  ,,áttört"  szerkezetű.                                    

4.  A  kapudísítmények  között  feltétlenül  jelen  van  valamilyen  napjelkép  :4,  8,  16,  32  szírmú  rózsa,  ,,rozetta"  vagy  naiv  napábrázolás,  vagy  a  naptisztelettel  kapcsolatos  madaraknak  a  díszítő  motívumként  való  használata ;  a  régi  székely  kapukpn  leggyakoribb  volt  a  búbos  banka,  tollkoronája  miatt. 

5  .A  galambdúc  lehet  egy  vagy  kétsoros,  de  el  is  maradhat ;  a  fedél  lehet  fogazott,  vagy  nem ;  viszont  a  székely  kapunál  a  fedél  eresze  sohasem  ereszkedik  a  körívig,  a  körív  és  közötte  mindig  van  egy  kis  homlokzati  sáv! 

6.  A  körív  lehet  félkörös,  lapos,  vagy  patkós ;  legmagasabb  pontján  gyakran  látni  egy  csigának  nevezett,  belógó  faragott  díszítményt,  ott,  ahol  az  ívet  alkotó  két  farész  egymásnak  támaszkodik ;  a  körív  belső  oldalán  olykor  néhány  faragott  pálcatag  látható ;  ez  szemből  ritka  fogazatnak  tünik.

A  kapu  díszítményei  nagyon  változatosak.  Az  említetteken  kívül  lábain  szőlőmotívumos,  vagy  életfás  díszítményeket  látni.  Egy  inkább  régebben  elterjedt  típuson  a  díszítést  csak  fagombok,  rovátkák,  hornyolások  alkották.  A  szőlő  és  életfa  elemeken  kívül  elterjedtek  még  a  szegfűnek  és  a  tulipánnak  értelmezett  alakzatok.  Az  életfa-díszítménynél  gyakran  feltűnik,  hogy  fölötte  palmettaszerű  elem,  pálmakorona  van :  ebből  néha  virágok  is  hajtanak  ki.  Az  életfa-motívum  nem  egy  szerzőnek  azt  sugallta,  hogy  edénybe  állított  legyezőpálma  népies  stilizálását  látja.  Ezt  egyes  szerzők  a  barokk,  mások  ugyancsak  régi  keleti  művészet  nyomaiként  értelmezik.  Sok  szerző  felfogása  szerint  a  kaputípus  jellegzetességeit  az  alakította  ki,  hogy  a  régi  naptisztelet  korában  úgy  helyezték  el  a  kapukat,  hogy  az  akkori  nagy  ünnepeken  a  napfordulókon  és  napéjegyenlőségek  idején,  a  napkorong  a  kapu  félkörívében  kelt  fel!...ilyenformán  egyfajta  kalendárium  szerepét  is  betöltötte,  tehát  ,,naptárkapu"  is  volt!